Hosszú szenvedés után, 87 éves korában, 2013. november 3-án elhunyt Simon Józsefné, született Patak Ilona.
A helységben mindenki Ilonkája vagy Ilonka nénije sok-sok boldogsággal, szeretettel és örömmel, ugyanakkor temérdek szenvedéssel, gonddal és bánattal tarkított, a családért felajánlott és feláldozott 87 évét kórházban, a betegek szentségét felvéve, lélekben megerősítve fejezte be.
Csodálatos, valóban önfeláldozó élete volt, amelyben végig a hatalmas és mély hite, Urunk és a Szűzanya szeretete vezérelte és segítette. Utolsó napjaiban is azt emlegette, hogy óriási hite, valamint Krisztus urunk szeretete és segítsége nélkül képtelen lett volna át- és túlélni azokat a súlyos nehézségeket, amelyekkel próbára tette őt a Jóisten. Azt is többször emlegette, ilyen nagy próbának csak azokat teszi ki az Úr, akiket a legjobban szeret, és akik a legjobban szeretik Őt.
Kortársai emlékeznek rá, hogy kislányként – miközben osztályelső volt az iskolában – otthon már vezette a háztartást, ellátta a ház körüli jószágot, főzött, takarított, gondozta öccsét és húgát, hogy a végtelenül szorgos és becsületes szülők nyugodtan dolgozhassanak. Tizenévesen súlyos betegségen, ortopédiai műtéteken, évekig tartó tolószékes időszakon esett át, két lába csaknem lebénult, ám hite és akarata végül meggyógyította.
Hét év boldog házasság után férje elhagyta akkor, amikor éppen megszületett József fiuk, akit az anyai nagyszülők önzetlen, kimondhatatlanul sok segítségével nevelt fel és doktori diplomát adott a kezébe. A legnagyobb bajban, a legsötétebb gondok között, amikor egyedül maradt kisfiával, eljött a templomba és – ezt ő mondta így – letérdelt imádkozni a Szent Kereszt elé és azt mondta, Uram, én már tehetetlen vagyok, összeroppanok, ezért leteszem lábadhoz az életemet, és minden legyen úgy, ahogy Te akarod, legyen meg a Te szent akaratod.
És nem is csalódott, mert ez maradt élete vezérfonala.
Büszke lehetett fiára, aki tanult, dolgozott és saját lábára állva megpróbált minél többet visszaadni abból a mérhetetlen szeretetből, féltésből és gondoskodásból, amit tőle és az anyai nagyszülőktől kapott.
Mindennapos templomba járóként, a rózsafüzér egylet tagjaként példás hitéletet élt. Azt mondta, ezt az örökséget kapta szüleitől és nagyszüleitől, és ezt sikerült is továbbadnia többi családtagjának, szeretteinek. Ennek jegyében ápolta 11 éven át ágyban fekvő, súlyos beteg édesanyját, majd édesapját, valamint irányította, terelgette családfőként a nagyobb családot. Közben nem győzte hangoztatni: semmire sem lenne képes, ha nem érezné maga mögött az Isten és az Úr Jézus végtelen kegyelmét és szeretetét, Szűz Mária óvó, vigyázó gondoskodását. Sokszor hallottuk tőle, hogy a Szűzanya ölében érezhetjük magunkat, hiszen a családban is ezerszer kiderült, Szent Fiával együtt igazgatja lépéseinket, megóv bennünket minden bajtól, és ha mégis akad gondunk, kivezet belőle, ad elég türelmet, tehetséget, egészséget életünk vezetéséhez.
Hasonló szellemben viselte egyre súlyosbodó keringési, szív- és reumás betegségeit is, és az orvosok, a nővérek a megmondhatói, milyen engedelmes, együttműködő, a fájdalmakat békésen tűrő, a végsőkig gyógyulni akaró volt. Ennek köszönhette, hogy évek óta rendszeresen és még az idén szeptemberben is, igaz, már nagyon nehezen, kis kocsijára támaszkodva járva, de elzarándokolt fiával Kisboldogasszonykor a horvát Pag szigetére a csodatevő Pagi Szűzanyához. Az ottani hívő közösség tagjai, és az apácák, a papok is szerették és csodálták kitartását, erejét, végtelen hitét.
És hogy mi, ki segítette? Ez sem titok.
Mozgásában egyre inkább korlátozva, otthonában és a kórházban is hűségesen, naponta hallgatta a Katolikus Rádióban a szentmisét, Katona István egri püspök úrnak, a család régi barátjának hajnali emlékezéseit a szentekre, szent életű emberekre. Esténként pedig Rózsafüzért imádkozott. Így, vagyis imádkozva, az orvosaira, ápolóira is áldást kérve érkezett el utolsó napjaihoz, amelyeket megkönnyített óriási hite és legszűkebb családja féltő szeretete, gondoskodása.
Élete, helytállása, igaz hite legyen példa nekünk is, akiknek a lelkében továbbra is él.
Ezt fogalmazza meg egyszerű, szép, megszívlelendő szavakkal Szent Ágoston, aki mintegy a Teremtőhöz megtérő nevében szól... Ezt írja:
A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
folytasd kacagásod,
nevessünk együtt, mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem házunkban,
ahogy mindig is hallható volt.
Ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék
a gondolataidon kívül...
csak mert a szemem nem lát...
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg is fogod találni a lelkemet,
és benne egész letisztult szép, gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves... ha lehet, töröld le könnyeidet
és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.