Városunkban több helyen tartottak megemlékezést az 1956-os forradalom és szabadságharc 54. évfordulója alkalmából. Október 22-én a Közösségi Házban Molnár V. József tartott előadást "Szabadságunk személyes emlékei" címmel, október 23-án az általános iskola diákjai adtak elő ünnepi műsort.
Az előadást követő koszorúzáson Tarjáni István polgármester mondott beszédet, melynek szövegét alább közöljük:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Biatorbágyiak, Honfitársaim!
54 évvel ezelőtt Budapesten, a Műegyetemi diákok felvonulásával kezdődött az a forradalom és szabadságharc, melyre emlékezni ma már állami, piros betűs ünnepen tudunk. Már egy generáció is felnőtt azóta, hogy 1989. október 23-án a 3. magyar köztársaság kikiáltatott. Sajnos egyre kevesebb azonban azok száma, akik 1956 őszén részt vettek a forradalomban vagy tanúi voltak azoknak a szabadulást ígérő napoknak. Ez a távolság egyrészt segít abban, hogy reálisabban ítéljük meg az eseményeket, másrészt a személyes élmények hiánya miatt egyre távolibbnak, egyre ködösebbnek érezzük őket. Engedjék meg, hogy egy személyes élményt idézzek fel, persze nem a forradalomról, hiszen akkor még meg sem születtem, hanem egy évtizeddel későbbről, amikor itt, ebben az épületben voltam alsó tagozatos diák. Ez a táncterem, ahol most vagyunk már akkor is tornateremként működött. Gyakran előfordult azonban, hogy nem használhattuk rendeltetésének megfelelően tornázásra, mivel időnként nagy teherautók érkeztek ide, erre az udvarra és furcsa, idegen nyelven beszélő, egyforma zöld ruhába öltözött fegyveresek szállták meg a tornatermünket. Tíz évvel a levert szabadságharcot követően, állítólagos békeidőben is természetes dolog volt, hogy iskolánkat idegen megszálló csapatok foglalják el, az udvart és a tornatermet napokra elvéve tőlünk, akkori iskolásoktól.
Ez tehát az én személyes élményem, ami ugyan nem kapcsolható közvetlenül 56-hoz, de az azt követő megszállásról ad számomra még élő és eleven képet. A gyermekeim és az ő generációjuk ezt már csak történelemnek, távoli, ködös eseménynek érzik, de mi teheti mégis máig élővé ’56-ot?
Azok az emberek, akik még köztünk vannak és megélték azt a szabadságot, ami akkor már 11 éve hiányzott és a forradalom leverését követően ismét, 33 évre elveszett. Itt ebben a teremben is évről-évre kevesebben vannak ’56 tanúi, kérdezzük és hallgassuk őket, amíg lehet. Cseh Tamás, a nem rég eltávozott énekmondó erről így énekel:
„Isten szeme mivel éppen rajtuk megakadt
Visszalőttek, s meggyújtották mind a tankokat
Ruszki árvák égtek fáklyaként
Rongyok ők is megtudták a tényt
Újabb tankok jöttek súgta a szomszéd nagyfiú
Lőtt árvára újabb árva folyt a háború
És a világ sose tudja meg
Kik voltak a Corvin köziek”
Vajon mi tudjuk-e még, itt Bián kik voltak a forradalmárok, emlékezünk-e még Várnai Györgyre, a Nemzeti Bizottság elnökére, Andorfer Bélára a nemzetőrség vezetőjére, Szász Lórántra a forradalmi gyűlés egyik szervezőjére vagy Kecskés Lászlóra a Nemzeti Bizottság titkárára.
És gyermekeink évtizedek múlva vajon fogják-e tudni? Október 23-át, a piros betűs ünnepet, a munkaszüneti napot biztosan, de a szelleméből vajon marad-e valami. Ezek a fiatalok, akiknek ezt a műsort köszönhetjük vagy nézőként vannak velünk tudom, hogy igen, de az otthon maradók mit fognak átadni majd egyszer az ő gyermekeiknek? A felelősség a miénk, akik itt vagyunk, hogy évek múlva se csak a munka vagy iskolaszüneti napot jelentse október 23-a, hanem valódi, szívből megélt, igazi ünnepet.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
54 éve vonultak fel a Műegyetemi fiatalok a Bem szoborhoz, ott vágta ki egy diák először a rákosi címert nemzeti zászlónkból és aznap este már a földön hevert a gyűlöletes jelkép, a Sztálin szobor. A Szabad Magyar Rádióból nemsokára elhangzott az azóta szállóigévé vált mondat, hogy „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon”. A forradalom himnuszává vált Beethoven Egmont nyitánya, mivel a parlamentbe átköltözött ideiglenes stúdióban nem volt másik zenei lemez, amit lejátszhattak volna. Elemi erővel tört fel a szabadság iránti vágy mindenkiből és futótűzként terjedt szét az egész országban néhány nap alatt. Ebből az euforikus hangulatból érezhettünk meg mi is valamit 33 évvel később. 1989-ben az úgynevezett rendszerváltással akkor azt hittük lezártuk ezt a keletről ránk kényszerített embertelen, zsákutcába torkolló diktatúrát, amelyről Kányádi Sándor így ír:
„Holt vágányra döcögött végül a kopott vörös villamos”.
Újabb húsz évnek kellet eltelnie, hogy az idézőjelbe tett rendszerváltást megfosszuk az idézőjelektől. Hiszem, hogy a 2010-es esztendő olyan dátum lesz a magyar történelemben, amire úgy emlékeznek majd, mint egy hosszantartó felemelkedés kezdetére. Idén márciusban a magyar emberek arról döntöttek, hogy visszafoglalják hazájukat és olyan mértékű felhatalmazást az ország vezetésére, ami egy forradalommal is felér. Három héttel ezelőtt az egész országban megismétlődött a tavaszi eredmény és az önkormányzatokban is hasonló mértékben szavaztak az emberek a megújulásra. Itt Biatorbágyon is új korszak kezdődött.
Itt az idő mondta vagy másfélszáz évvel ezelőtt egyik legnagyobb költőnk. S ha valóban itt van, vajon tudunk-e élni a lehetőséggel?
Hiszem, hogy igen, ha megértjük mindannyian, hogy bár 54 évvel ezelőtt katonailag lehetetlen volt győzelemre vinni azt a szabadságharcot, nélküle nem lett volna sem ’89 sem ma, 2010-ben nem lenne lehetőségünk a megújulásra, az újra kezdésre.
Köszönöm, hogy meghallgattak.