Herbrechtingen németországi, Baden-Würtemberg tartományi város, mely 1989 óta Biatorbágy partnertelepülése. Herbrechtingent Nagy Károly egyik oklevelében nevezték meg először. Ezt az oklevelet valószínűleg Dürenben, 774. szeptember 7-én állították ki, és ma a párizsi Nemzeti Levéltárban található. A település ugyanakkor kétségtelenül idősebb, mint az első említés - fekvése, a régészeti leletek és a helynevek egyaránt erről árulkodnak. A település alaprajzát a Brenz folyó iránya határozza meg. Délről az Eselsburgi-völgy felől jön és kevéssel egy patak torkolata alatt keletnek fordul. Ezzel nyugatról és északról védi a településmagot, amely a Lange Straße (Hosszú utca) és a Mühlstraße (Malom utca) által egy háromszöget képez.
A folyó kanyarulatának kialakulása megkönnyítette az átkelést, amelyet bizonyítottan a rómaiak használtak ki először, amikor a Günzburg (Guntia) és Heidenheim (Aquileia) közti út kiépítésekor (kb. Krisztus után az 1. században) a Lange Straße vonalán és a Gänsbrunnen patakjának torkolatánál egy gázlón vagy egyszerű hídon a Brenzen keresztül vezettek. A rómaiak 260 körül hagyták el a vidéket, és az alemannok vették birtokba. A 4–6. századra datálható különböző leletek arra utalnak, hogy egy kisebb alemann törzsi csoport központja volt Herbrechtingen ekkori elődje. Alemannia 537-ben a frank királyság része lett. Herbrechtingen – névfejtése szerint – az ezt követő időszakban keletkezhetett. Herbrechtingen első névformái: Hagrebertingas (774), Hairbertingas/Haribertingas (777), Hairbertingas, Herbertingas, Harbrittinga (9. század). A Haribert, Aribert vagy Charibert frank személynév, első ismert viselője Klodvig unokája (†567) volt. Másik híres névviselő Charibert laoni gróf, aki lánya, Bertrada révén Nagy Károly nagyapja volt. De nem szükséges azt a Charibertet, aki Herbrechtingen nevét adta, okvetlenül a hely alapítójának tekinteni. Az -ingen utótag azt jelenti, hogy a környéken lakók ezt a helyet minden időben "Charibert (Herbrecht) emberei településének" tekintették. Bissingen hasonló nevű: "Buzzo embereinek telepe" – és közel azonos időben is keletkezhetett, egysorban a környék Dettingen, Heuchlingen, Setzingen, Stotzingen stb. -ingen névvégződésű településeivel. A régi, középkori Herbrechtingen vásárjoggal is rendelkezett. A vásártartást Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyes 1171-ben keltezett oklevelében említik először. A város történetírója, dr. Heinz Bühler valószínűsíti, hogy ezt a vásártartási jogot az 1046-ban augusztus végén vagy szeptember elején a településen tartózkodó III. Henrik német király adta volna. Ez a vásár évi vásár volt, április 22-én, Szent Dénes napján, november 11-én, Szent Márton napján és húshagyókedden tartották. Bár a vásárjog 1171-től a herbrechtingeni préposté volt, a lakók ezzel polgároknak számítottak, szabadon költözhettek, a település pedig félig-meddig városnak minősült. IV. Károly császár a 14. század második felében több szomszédos település vásárát erősítette meg. Ezzel a herbrechtingeni vásár hatóköre mindinkább beszűkült, végül a 16. századtól nem is hallunk róla. 1664-ben egy Szent Bertalan-napi (aug. 24.) vásárról olvashatunk, amely a 18. század második felében enyészett el. A mai gyertyaszentelői (február 2.) állat- és kirakodóvásárt 1822-ben rendelték el. A településen és környékén több szerzetesházzal bíró Herbrechtingen a reformáció során evangélikus (lutheránus) lett. Az iparosodás sokáig nagyobbrészt elkerülte egy, a juhászatra támaszkodó textilgyár kivételével. (A juhászat tradíciói sok művészeti alkotáson visszaköszönnek). Újabb jelentős változás a II. világháború után zajlott le Herbrechtingen fejlődésében. Nemcsak a Lengyel-, Magyarországból, Romániából, Jugoszláviából menekült vagy inkább kitelepített lakosság növelte a létszámot, egyben a katolikusok arányát, hanem megindult az iparfejlesztés is. A lakóházak mellett új üzemek épültek és jelentettek foglalkozásbővülést. 1965-ben megindult egy új településfejlesztési program, amellyel a település központját és közlekedését átalakították, modernizálták, új résszel bővült és átépült a községháza is. A Német Szövetségi Köztársaságban végrehajtott közigazgatási reform következtében községegyesítést hajtottak végre Bolheimmel, Bissingennel és néhány kisebb településsel. Ennek és a települések fejlődésének köszönhetően 1974-ben Herbrechtingent várossá nyilvánították. Lakossága 13 000 fő.
Az 1946-ban Torbágyról, Biáról kitelepített németek (svábok) nem egy helyre telepedtek le, így hamar felmerült az igény arra, hogy találkozzanak egymással. Még a kitelepítés évében a giengeni tornacsarnokban, majd a rákövetkező évben ugyanott zajlottak a nagyobb szabású találkozók, de egyházi zarándoklatokon, házépítésnél és sokféle egyéb módon tartottak egymással kapcsolatot. Ilyen találkozási alkalom volt a torbágyi búcsú vasárnapja. 1959-ben néhányan kezdeményezték, hogy 1960-tól a torbágyi búcsúnapon a találkozókat Herbrechtingenben rendezzék meg, s egyben megalakították a torbágyi búcsú ünneplésének bizottságát. Az elhatározást és tettekre váltását segítette Oskar Mozer, akkori herbrechtingeni polgármester és Rau tartományi képviselője mellett, dr. Leber Lajos, a Magyarországról kitelepített németek vezetője és dr. Steer Márton egykori biai és torbágyi, akkor már hermaringeni községi orvos. A bizottságnak és vezetőjének, Bruckner Ferencnek, valamint Dr. Kelemen Gáspárnak nagy szerepe volt abban, hogy Herbrechtingen (polgármestere ekkor már Peter Kiefner) Biatorbágy fölött védnökséget vállalt 1984-ben, majd 1989-ben partnerkapcsolatról szóló szerződést kötött a két település. A települések közötti külkapcsolatokat illetően egyike volt az elsőknek, mely az elmúlt években fokozatosan mozgalmassá és sokrétűvé vált.
További információ Herbrechtingenről: www.herbrechtingen.de